Kihívás, amikor olyan családtagról kell gondoskodnunk, aki nem érzi magát családtagnak.

Amikor idősödő rokonról gondoskodik, sokszor felmerülhet Önben a kérdés, hogy ki is fontosabb az Ön számára. Férje el szeretne utazni a hétvégére. De ki fog vigyázni Anyura? Lányuknak égető szüksége lenne egy bébiszitterre. Ön szeret együtt lenni unokájával. De ki fog Anyura vigyázni? Legjobb barátja hívja: együtt szeretne ebédelni Önnel és megnézni egy filmet a moziban péntek este. Nagyszerűen hangzik, de: Ki vigyáz Anyura? Hogy pontosan merre is húzzuk meg a határt, hol válasszuk el a fontosat, a kevésbé fontostól, nagyon nehéz olyan esetben, amikor egy szülőt, házastársat vagy közeli rokont gondozunk. És akkor gondoljunk csak bele, ha a mostohájáról van szó. Nem az Ön anyjának van szüksége segítségre, hanem a mostohaanyjának, az édesapja második feleségének. Biztos, hogy Önnek kell segítenie? Mi van a gyerekekkel? Mi van a testvéreivel? Szóval, ha kapna egy telefont másvalakitől, akinek szüksége van az Ön segítségére, felmerülhet Önben a kérdés: megtenném az anyámért, de valóban áldozatokat kell hoznom a mostohaanyámért?  

Olyan témákról fogunk írni, amikkel Ön is találkozhat, ha nem vér szerinti családtagról gondoskodik. Mi pedig segítünk a jobb rálátásban, hogy hogyan birkózzon meg ennek a családtagnak a gondozásával úgy, hogy a végén mindenki jól járjon. 

Connie 21 éves volt, amikor szülei elváltak, és 25 éves, mikor édesapja újraházasodott. Szülei válása nem érte megrázkódtatásként, bár az ünnepek alatti két „otthonhoz” való hozzászokás nem ment könnyen. De ahogy férjez ment és saját családja lett, a rutin kiépült. Apja, annak új felesége és édesanyja megegyeztek az unokák látogatásának ügyében, az ünnepek eltöltésére vonatkozóan.

Huszonöt évvel később, Connie úgy érzi, szülei újra válni fognak. Csakhogy ezúttal rosszabb a helyzet. Édesapja új felesége, Nancy, stroke-ot kapott és teljesen lebénult. Apja törődik Nancy-vel, de rendszeresen Connie segítségére támaszkodik. Frances, Connie anyja dühös emiatt.

 

„Sosincs időd rám,” – kérleli Frances Conniet. „Már keddenként sem találkozunk ebédre úgy, ahogy szoktunk régebben. Mindig apádnak és annak a nőnek segítesz. Neki tudsz helyet szorítani az életedben. Nekem miért nem?”

Connie mindent megtesz, hogy elmagyarázza az ő álláspontját, hogy inkább apjának segít, mint nem vér szerinti anyjának. De anyja saját valóságán kívül semmilyen magyarázatot nem hajlandó elfogadni: Connie mostohaanyját választotta saját anyja helyett.

A Connie és anyja közti feszültség elviselhetetlenné vált. Connie-nak fáj, ha apjával van, de tudja, hogy mennyire szüksége van a segítségére. És nagyon élvezi mostohaanyja társaságát. Sokkal jobban, mint amennyire gondolta volna. Örül, hogy segíthet. De mit tegyen anyjával?

 

David közel állt apjához, anyja elhagyta őt és apját, mikor David kisfiú volt. Felnőve sem tartották a kapcsolatot anyjával, aki elköltözött az államból és újra férjhez ment. Emlékszik rá, hogy először mennyire hiányzott neki. De ott volt apja, így tovább tudott lépni.

Most anyja, Alzeimer-kórban szenvedő férjével együtt, visszatért a városba. Nem vér szerinti apja gondozásával kapcsolatos jogi és pénzügyi ügyekben hívta Davidet az elmúlt hat hónap során. Mikor először kezdett telefonálni, David arra gondolt, ez jó alkalom lenne az anyjával való kapcsolatépítésre. Most csak kihasználva érzi magát.

Miért segítenék az új férjének, kérdezi magától. Kissrác koromban nem volt hajlandó törődni velem.

Elizabeth, Jack és Matthew mindig közel álltak egymáshoz, kevesebb, mint három év a korbeli különbség köztük. Mikor szüleik elváltak, anyjukkal maradtak. Édesapjuk végül feleségül vett egy nőt, akit mindannyian kedveltek.

Most apjuk második felesége, June vált az elsődleges gondozóvá, mivel a férfi Parkinson-kóros. Mióta June lett a gondozó, Elizabeth, Jack és Matthew egyre kevésbé kedvelik őt. Kezdik megkérdőjelezni döntéseit, mondván Apának nem így volna jó. Anyu jobban csinálta volna.

Az, hogy mennyire nem szeretik June-t, már hatással van apjuknál tett látogatásaik gyakoriságára és hosszára is. Úgy tűnik, hogy nem tudják June, illetve apjuk iránt táplált érzelmeiket szétválasztani. Látogatásaik sem túl rendszeresek vagy épp barátságosak.

 

Sarah és Claire nem vér szerinti testvérek, 13 és 15 éves korukban kerültek össze egy háztartásba. Bár nem álltak túl közel egymáshoz, az elmúlt 20 évben jó viszonyban voltak.

Egészen addig, míg Sarah édesanyjánál és Claire mostohaanyjánál gyógyíthatatlan rákot diagnosztizáltak. Sarah Claire segítségét akarja, végül is anyja volt az, aki Claire-re vigyázott, miután annak valódi anyja elhagyta őt. De úgy tűnik Claire mindig talál valami kifogást, hogy miért nem tud segítni – munkahelyi határidők, magánéleti problémák, bajok az autóval.

Sarah úgy érzi, hogy kezd kimerülni. Szüksége van Claire-re, ez túl sok neki. Amiért nem tud segíteni, dühös rá, és ez az érzés kitölti egész napját. Már maga is észrevette, hogy többször kiabál gyermekeivel, férjével. Macskája azt sem tudja hova bújjon félelmében.

 

Van valami a gondozásban, ami mindnyájunkból előhozza a kisgyermeket.

Amint Anyunak segítség kell, a testvérek a 33 éve szőnyeg alá söpört ügyeken kezdenek el veszekedni. Az elsődleges gondozó olyat érez szülei és testvérei iránt, amit 15 éves kora óta nem tapasztalt.

És amikor a család egy tagja szükséget szenved, nos, a válással és halállal összekapcsolt valamennyi régi érzés lecsapódik az új házasságban, és felszakadt sebként tátong. Nem vér szerinti anyját okolta szülei válásáért? Nos, valószínűleg őt fogja okolni apja agyvérzéséért is.

Bánja, hogy mostohaapja és anyja keveset törődtek Önnel, mikor összeházasodtak? Lehetséges, hogy mostohaapját fogja okolni, amiért nem biztosítja anyja számára azt a minőségi törődést, amire szüksége van.

 

Ezek az érzések súlyos hatással lehetnek Önre, mostohájához és szülőjéhez fűződő kapcsolatára, és életének más fontos – házastársi, gyermekeihez és jó barátaihoz – fűződő kapcsolatára is.

 

Akkor tehát hogyan láthatja el gondozói feladatát, amikor abban egy nem vér szerinti családtag is szerepel? Itt van néhány jó tanács, ami segíthet begyógyítani a régi sebeket, előrelendítheti új, mélyebb családi kapcsolatok kiépítését.

 

1.Próbálja meg megfejteni a szülője és nem vér szerinti családtagja közötti kapcsolat alapját. Talán mostohaanyjára saját anyjának szemüvegén keresztül tekint: a „Másik Nőként”. De az édesapja bizonyára lát valami csodálatosat az Ön mostohaanyjában. Képes arra, hogy meglássa a jót, az okot, amiért szülője és mostohája összeházasodtak? Ha a jóra összpontosít, ahelyett, hogy a rosszon töri a fejét, az együtt töltött idő boldogabb lehet.

 

2.Kiről vagy miről is szól ez valójában? Gyakran a nem vér szerinti családtag ártatlan áldozat, valaki, akit mindenki hibáztat egy házasság tönkretételéért, vagy valaminek a vége miatt. Természetesen némely esetben a nem vér szerinti rokonnak valóban szerepe van a házasság felbontásában. De a mostoha nem az egyedüli felnőtt, aki benne volt.

Szóval, a mostohával kapcsolatos rossz érzései: valóban a mostohával kapcsolatosak? Arra vonatkoznának, hogy szülei képtelenek voltak kapcsolatukat egyben tartani? Vagy, hogy képtelenek voltak törődni Önnel a válás alatt? Vagy, hogy mennyire igazságtalan volt az, hogy édesapja olyan fiatalon meghalt?

Ezek meglehetősen bonyolult kérdések, és a válaszadás talán még nehezebb. Adjon magának időt, hogy felfedezze az igazságot.

 

3.Nézzen szembe a kapcsolatot előidéző veszteséggel. Hogy érezte magát valójában a válást vagy a halált illetően? A mostoha gondozása visszahozza mindazt a szörnyűséget, amikor a válás kimondásakor érzett? Vagy a temetés napján?

Segíthet az elengedésben, ha naplót vezet érzéseiről. Ha benntartja és elnyomja őket, ezek az érzések nagyobbak és határozottabbak lesznek, mint amilyenek valójában. Ha megtalálja a módját, hogy egészséges és pozitív módon engedje el őket, a szeretet és boldogság számára nyit utat szívében.

 

4.Mi az, ami nem működik? Hogyan lehetne helyrehozni? Édesanyja megsértődik, hogy több időt tölt mostohaanyjával. Testvérei úgy érzik, elárulta apjukat, amiért besegít a mostohaanyjának. Nem nyerhet?

Ezekben a helyzetekben kérdezze meg magától: mi a fontos számomra? Mit kellene tennie most, hogy tíz vagy húsz év múlva ne legyen tele megbánással? Ne felejtse: Ön irányítja cselekedeteit. Ön nem dönthet mások cselekedetei, érzései felől, az az ő felelősségük, nem az Öné.

5.Mi az, ami működik? Hogy lehetne javítani rajta? Ha elég alaposan megnézi, látni fogja, hogy van néhány dolog, ami működik. Komolyan! Lehetséges, hogy az otthoni segédápoló, akit talált, életet mentett. Vagy, hogy édesapja válaszol unokahúgai és unokaöccsei telefonhívásaira. Lehet, hogy nem tűnnek nagy eredménynek, de valójában igen komoly sikerek. Használja ki őket, és legyen nyitott a többire is.

 

6.Mi is a helyzet valódi jelentősége? Nővére mindig bánni fogja, hogy Ön időt tölt a mostohatestvérével? Valószínűleg. Ahelyett, hogy megpróbálná megváltoztatni a testvérét – vagy mostohatestvéréhez fűződő kapcsolatát – koncentráljon azokra a jó dolgokra, amelyek összekapcsolják nővérével. Legyen elsődleges, hogy időt töltsön el vele – hetente egyszer, havonta kétszer, havonta egy alkalommal. És ezalatt az idő alatt mondja el, hogy mennyire szeret együttlenni vele és hogy milyen csodás hatással volt az Ön életére.

 

7.Hagyja, hogy a megbocsátás áthassa szívét – mostohája, szülei, testvérei, önmaga felé. Lehetséges, hogy nem úgy tűnik, de sok ember tényleg a legtöbbet próbálja kihozni magából. Gyakran előfordul azonban, hogy gátlásaik és félelmeik megakadályozzák őket abban, hogy a jót cselekedjék.

A megbocsátás gyakorlása nem jelenti azt, hogy mások lelki szemetesládának tekinthetik Önt. Álljon a sarkára, és egyértelműen határozza meg mi az Ön számára elfogadható viselkedés és nyelv.

A nem vér szerinti szülő gondozása kihívás lehet. De – ugyanúgy, mint minden gondozói feladat – fantasztikus lehetőségek előtt nyitja meg az ajtót, mind az Ön, mind mostohája és családja számára. Igazi meglepetések várhatnak Önre!

Elégedett vagyok, mert tudom, hogy a legjobbat nyújtom

 

Szerkesztői jegyzet: Peggy Walker anyjának, Ineznek segít, aki második férjét gondozza. Peggy nem csak hogy nevelt lánya, hanem mostohaanyja második férje két fiának. Peggy-nek van továbbá három saját lánya. Peggy-t arról kérdeztük, hogy milyen tapasztalatokat szerzett mostohaapja „másodlagos” gondozójaként, mivel tulajdonképpen édesanyja segédjeként tevékenykedik. Válaszait itt olvashatják. 

 

Caregiving.com: Hogyan lett Ön nevelőapja „másodlagos” gondozója? Mióta foglalkozik gondozással? Nem bánja, hogy a gondozó szerepét tölti be, vagy, hogy Önre osztották ezt a feladatot, mivel más úgysem tudta volna elvállalni? Előfordult-e már, hogy valaha szorult helyzetben érezte magát emiatt?

 

Peggy: Nevelőapámnál Alzheimer-kórt és Parkinson-kórt diagnosztizáltak majdnem nyolc éve. Ezt megelőzően anyám beszélt nekem ezzel kapcsolatos félelmeiről, arról, ahogy a mostohaapám nevelt, ahogyan kezelte a dolgainkat. A nevelőapám anyja időskorára demenciától szenvedett, halála előtt meg sem ismerte a fiát. Nevelőapám attól tartott, hogy ugyanez történik majd vele, erről pedig többször beszélgettünk. A legfontosabb dolog számára az volt, hogy anyámról gondoskodjon.

Megpróbáltunk felkészülni erre a lehetőségre, így Anya és én a jövőbeli gondozás sok lehetőségét kidolgoztuk a nevelőapámnak és anyámnak is. Különösen anyámnak volt nehéz, mivel nevelőapám teljes mértékben rá volt hagyatkozva. Ebben az időben a szerepem megváltozott, hiszen nem csak lánya lettem az anyámnak, hanem a barátja és a tanácsadója is. El tudtunk jutni arra a szintre, hogy amikor döntésekről van szó, lényegében a szülő szerepét töltöm be mindkét szülőm életében.

Ezt a feladatomat „háttértámogatóként” is fel lehetne fogni, mivel szüleimtől kétórányira élek, és nem látom őket minden nap. De rendszeresen telefonálok az ő nevükben. Amilyen gyakran csak tudok, utazom és meglátogatom őket. Gyakran csalódott vagyok, amikor a pénzügyeiket intézem, és beszélek a nevükben ügyintézőkkel, orvosokkal és ügyvédekkel. Ilyenkor először én hallom meg a lehetséges válaszokat, aztán közlöm az eredményeket a szüleimmel. Ugyanolyan fontos, hogy a dolgok simán menjenek, mint az, hogy meglátogassam őket.

Egyik alkalommal, amikor édesanyámmal ellátogattunk egy idősotthonba, a nevelőapám feldúlt és ideges volt. Megkérdeztem őt, mi zaklatta fel. Nem igazán a szavak embere, de pontosan ekkor rám nézett, és elmondta, fél attól, hogy meg fog halni. Tudtam, hogy ez a kedves, jóindulatú keresztény ember tisztában volt azzal, hogy halála után jobb helyre kerülne. Ezért megkérdeztem, hogy miért fél. Pár kérdés megválaszolása után egyértelművé vált, hogy félt elhagyni anyámat. Miután biztosítottam, hogy gondoskodni fognak róla, a nevelőapám megnyugodott, és minden rendbejött. Felesleges említeni azonban, hogy belül mégiscsak kikezdtek az érzések. Nagyon nehéz látni, ahogy a szüleid megöregszenek.

 

Caregiving.com: Hisz Ön abban, hogy a „mostoha” kapcsolat befolyásolta gondozói képességeit? Vagyis érezte azt, hogy Ön helyett nevelőapja gyermekeinek vagy ismerőseinek kellene nagyobb felelősséget vállalniuk?

 

Peggy: Édesanyám és a mostohaapám 11 éves koromban házasodtak össze, így engem és az öcsém, aki nálam 4 évvel fiatalabb, ő nevelt fel. EZ volt az első házassága, szóval nem volt másik gyerek, csak a testvérem és én. Sok feszültséggel teli időn mentünk keresztül. Csak amikor felnőttem lett igazán az a szeretetteljes, törődéssel és megbecsüléssel teli kapcsolatom a nevelőapámmal, ami most van. Felnőttként rájöttem, hogy ő volt az egyedüli apa, akit ismertem, és gyerekkoromtól kezdve a későbbi évekig mindig ott volt nekem. Csodálatos nagyapja a lányaimnak, és nagyon szeretik őt. Egyikük a fiát nevezte el róla, a másik (ha fia lesz idén) valószínűleg szintén az egyik nevén fogja elkeresztelni. Egyedüli gyerek volt a családjában, mi vagyunk az egyetlen családja, kivéve néhány idősebb unokatestvért.

Mindent megtennék érte, és ő tudja ezt. Elégedettséggel tölt el, hogy tudja, megfelelő módon fogok gondoskodni róla.

 

Caregiving.com: Voltak súlyos érzelmi válságok és helyzetek Ön és családja közt gondozói szerepvállalása miatt? Ha igen, hogyan kezelte őket? Képes volt felülkerekedni a helyzeten?

 

Peggy: Az egyik probléma, amivel gondozóként szembe kellett néznem (nem csak a nevelőapámmal, hanem a most már 85 éves anyámmal kapcsolatban is) a családom. Azt akarják, hogy gondoskodjak róluk, és a férjem tudja, hogy meg kell tennem, amit meg kell tennem, és egyedül kell megtennem. De aggódnak, hogy többet vállalok, mint amennyit kellene, és túl közel engem magamhoz a problémákat. Ahogy egyik lányom megjegyezte, „Én is akarom az anyukámat”. A múltban a gondozói feladatom „hajtóerőként” hatott bennem, hogy mindent „jónak és tökéletesnek” csináljak mindkettőjük számára. Megszállottként akartam mindent ilyenformán tenni.

Manapság megpróbálok nem aggódni értük olyan sokat, és erősen próbálok ellenállni, hogy „a kis dolgok” kikezdjenek úgy, mint régen. Egy szeretett gondozásában nincs tökéletes megoldás. Meg kell próbálni felülkerekedni a nagyobb kihívásokon, és megpróbálni nem megoldani minden apró ügyet. A fő gondom az, hogy ők ketten olyan kényelmesen érezzék magukat, amennyire csak lehetséges, ez az, amiért küzdök. A gyerekeimnek, a férjemnek és a családomnak is tartozom egy résszel önmagamból, próbálok nem érezni bűntudatot, amikor nem vagyok ott számukra. Anya most már egy független otthonban van, és nem aggódom érte annyit, mint korábban: jó helyen van és szereti. A mostohaapám a legjobb létesítményben lett elhelyezve, amiről jelenleg csak tudomásunk van, mindent megteszünk a betegségére vonatkozóan. Szóval tényleg hálás lehetek.

 

Caregiving.com: Mi volt a legnehezebb szempont a gondozói szerepét illetően? Ha megtehetné, az egészségügyi ellátás vagy a társadalmunk mely részén változtatna, hogy valamelyest megkönnyítse az időskori gondozást?

 

Peggy: Könyvet írhatnék a „hiányzó” egészségügyről a társadalomban. Sajnálatos, hogy az időseinket úgy kezelik, ahogy azt látjuk. Nem csak a kórházakban és az idősotthonokban, hanem a társadalmunkban is. Édesanyámnak (aki korához képes kitűnő szellemi és fizikai állapotban van) semmi beleszólása nincs az életébe?  az ellátásába?. Az emberek egyáltalán nem figyelnek rá csak azért, mert idős. Így a véleményére sem adnak, mint oly sokszor. Itt lépek én a képbe. Komolyan a sarkamra kellett állnom és megmutatni, hogy ki vagyok. Nagyon sok emberrel kellett csatát vívnom, hogy gondoskodjam a szeretteimről. A nevelőapám elvesztette minden méltóságát, semmilyen tisztelet nem övezi őt. Csak egy eszetlen öregember. Az emberek nem látják, ahogy „felvillan a szeme”, amikor a szeretteit felismeri. Hívott engem már a nővérének, az unokatestvérének, a nagynénjének, de ismer engem, és tudja, hogy törődöm vele, hogy ott vagyok neki.

A társadalmunk megfelejtkezik az idősekről és a fogyatékkal élőkről. Családjaink elkerülik az időseket, mert „úgy akarnak emlékezni rájuk, ahogy voltak”. Csak Isten kegyelme által nem mi vagyunk azok, akik ebben a szerencsétlen állapotban vagyunk. Ahogy azt már olyan sokszor mondtam, lehet, hogy valamelyik nap te vagy én kerülünk ugyanilyen helyzetbe.

Azt hiszem az iskolában, templomban és a társadalomban többet kellene tanítani az idősek segítéséről és gondozásáról, nem csak felnőtteknek, hanem gyerekeknek is. Muszáj valami nagyon komolyat tenni, hogy gondoskodjunk az időseinkről, és biztosítsunk számukra valamennyi méltóságot öreg korukra. A nevelőapám Németországban harcolt értünk a második világháborúban. Nem tartozunk neki, és másoknak is valamivel?

 

Caregiving.com: Milyen tanácsot adna a többi „másodlagos” gondozónak? Van-e olyan észrevétele vagy tapasztalata, amit megosztana másokkal?

 

Peggy: Legelőször is, amikor szeretett személyt gondoz, nézzen körbe az állami és nemzeti forráskezelő szolgálatoknál és szervezeteknél. Kutasson a rendelkezésre álló támogatások után, mielőtt elindulna egy csomó pénzt költeni. Ezek a szolgálatok rendszerint ingyenesek és az adóinkból tartják fenn őket. Nekünk csak „segítséget kell kérnünk”. Valaki Önt megelőzően már került hasonló helyzetbe és írt róla vagy csoportot szervezett segítségnyújtás céljából. A szolgálatok és szervezetek hasznos segítséget és támogatást próbálnak biztosítani.

Ha szerettei közül valaki kórházban kerül, ne gondolja, hogy minden esetben biztosítják számukra a megfelelő figyelmet és gondoskodást. Kérjen meg más családtagokat vagy barátokat, hogy üljenek be a gondozotthoz vagy látogassák meg őt, hogy megbizonyosodjanak ellátása felől. Kórházaink már nem olyanok, mint régen; a családtagoknak nem kellene feltételezni semmit a megfelelő kórházi gondozásról. Sajnos a mi felelősségünkké vált jó egészségügyi ellátást biztosítani a gyógyintézetekben.

Ha a szerettei közül valaki idősek otthonában van, ugyanaz a helyzet, mint a kórházaknál. Ahogy azt előtte írtuk, a váratlan időben történő látogatás mindig hasznos módja annak, hogy megtudjuk mi is történik valójában. Az a tapasztalatom, hogy a legjobb és az egyetlen módja egy szerencsétlen helyzet elintézésének, ha elmegyünk egészen a „legfelső” szintig. Sajnos az ápolók közül nagyon sok nincs részvéttel szeretteink iránt. Ez csak munka. Ez nem jelenti azt, hogy mindannyian nemtörődöm személyek, de sokat vannak furcsa hozzáállással vagy csak nem törődnek szeretteink gondozásával.

Ha lehetséges, alkalmazzon valakit, aki segíti az aznapi gondozót szerettei látogatása során etetésekor és a vizit alkalmával. Isten kegyelméből mi találtunk egy csodálatos párt, akik néha benéznek a nevelőapámhoz, megetetik őt, és naponta pár óra hosszat vigyáznak rá. Ez nagyon jó hatással volt anyámra, aki nem lehet ott minden nap. Számunkra ez volt a legjobb befektetés a gondozását illetően.

Egy telefont is beszereltünk a nevelőapám szobájába. Nem tud tárcsázni, de a pár, aki látogatja őt, felhívja édesanyámat, ő pedig beszél vele. (A távoli hívásokat le kell tiltani erről a telefonról.) Ez a kapcsolattartás még egy további módját jelenti számára, és az édesanyámat is megnyugtatja valamelyest.

Legfontosabb, hogy a pár, aki vigyáz rá, jegyzetfüzetben vezeti látogatásai időpontját, hogy hogyan fürdették meg, ha egyáltalán sor került erre, valamint, hogy mit beszéltek az idősotthon személyzetével. Elmehetek megnézni őt, és utánanézhetek, hogy mi történt az előző napokban. A jegyzetfüzetet a fiókjában tartjuk az idősotthonban. Úgy gondolom, hogy mások is olvasnának róla ebben a noteszben, vagy nem?

 

Úgy gondolom, hogy egy fizetős közösségi kórterem egy kórházban vagy egy idősotthonban jobb megoldás a szeretteink számára, mint egy magánkórterem, ahol egyedül van. Bátran ismerkedjen meg a teremtársak családjával. Ők is a legjobbat akarják szeretteiknek. Ez biztosítja az „extra” segítséget, amikor nem tartózkodik ott. Mi rendszeresen ránézünk a mostohaapám teremtársára, és segítséget kérünk a számára, amikor szüksége van rá.

 

Kiírásokat helyeztünk ki plakátokon a kórház falára az idősotthonban a nevelőapám ágya felé. Például, „Ne használj szívószálat – félrenyelhet!” „Kérem, használjon elektromos borotvát!” „Tartsa az ágyát 90 fokban!” És még ezekhez hasonlókat. Sok új ápolónak nem beszélnek a páciensekről. A plakátok emlékeztetik őket szükségleteikre; egész nyugodtan megkérdezheti őket: „Látta és olvasta a kiírást?”

Olyan sok embert hagynak magukra az idősek otthonában. Sokat segít, ha van szeretteinél fotó a családról, album a gyermekkoráról, az gyermekeiről és az unokáiról.

Egyik alkalommal nem voltam biztos, hogy mit adjak a nevelőapámnak karácsonyra, mivelhogy csökkent emlékezőképességű rokkant. Fényképeket készítettem egy családi összejövetelről, majd mindenkiről egyenként. Egy kis fotóalbumot használtam, amit könnyedén tudott nézegetni, és mindegyik képre neveket címkéztem. Ezt az albumot meg tudta mutatni másnak is, és el tudta olvasni, amit írtam. Néha berakta a takaró alá maga mellé az ágyba.

Az idősotthon olyan emlékkönyvet készített neki, aminek a képeit mi hoztuk. Ő szerepel rajtuk az édesanyjával és édesapjával, és később felnőttként. Az őt gondozók megnézik ezt az albumot. Azt mutatja, hogy a mostohaapám nagyon fontos személy, és a családunk nagyon fontos része.

kind pemission by

CareGiving.com. We care for you. Visit the site...